2017. október 25., szerda

First breath

Maya Elizabeth Willer 


,,Minden ember, aki úgy érzi, hogy az egyetlen mód, hogy hatalma legyen, az, hogy másokat bántson, szánalomra méltó.''


Délután fél kettőkor szólalt meg először a telefon.  A lehúzott redőny résein keresztül fény áradt be a szobába és festette csíkosra a falakat.  A meleg levegőt a szobaventillátor kavarta fel kissé de nem segített túl sokat,  így is úgy is úgy éreztem magam mint akit élve akarnak megfőzni.  A fénycsíkokat bámultam a falon. Mozdulatlan testem egészében éreztem a forróságot. A mellkasomban tombolt a leginkább,  onnan áradt szét a végtagjaimba és a fejembe.  Lángoltam de ennek semmi köze nem volt a kint tomboló hőséghez.  Csakis hozzám és ahoz a végzetes éjszakához.  Hozzám volt köze és a koponyámat belülről megrohamozó kínzó emlékekhez.
A vezetékes telefon újra csörögni kezdett de még csak meg sem rezzentem rá.  Már régóta nem törődtem a külvilággal.  Ügyeltem ugyan a hétköznapi dolgokra,  felkeltem reggel,  letusoltam,  elmentem dolgozni,  ebédeltem,  dolgoztam,  haza jöttem,  vacsorát csináltam,  ettem, fürödtem,  aludtam.  Ujra.  És ujra.  Aztán megint.  Réges régen elhagyott minden érzelem, közönyösen fogadtam mindent.  A köszönéseket,  a szánakozó vagy furcsa pillantásokat, a segíteni vágyók próbálkozásait,  hogy beszédre ösztökéljenek.  Mindent.
A kaputelefon hangosan,  követelőzően felberregett.  A falon pihenő legyeket figyeltem. Mozdulatlanok maradtak a zajra.  Semmi sem mozdult a harmadik emeleti lakásban.  Csak a ventillátor forgott kíméletlenül, megállíthatatlanul kavarva a forró levegőt.  Pislogtam.  A zaj elhalgatott.   Az ismerős csendben pislogtam tovább egészen addig amíg már nem szúrt tovább a szemem.  Ez a nap más.  Más mint az előzőek,  más mint a tegnapi.  Minden nap más.  Minden nappal nehezebb levegőt venni, minden nappal egyre kevésbé jutnak el hozzám az érzelmek.  Minden nap egy kicsit jobban meghalok.
A tömör fa bejárati ajtóm mögött valaki elkiáltja magát.  Nem értem mit mond, a köd az elmém fenyegeti és a füleim nyalogatja.  Nehéz férfi öklök követelnek bebocsátást, az elmém nyugodt marad, de a testem reagál rájuk.  A bögrét szorongatom a kihűlt teával. Felpattanok és bevetem magam a kiszögelésbe a falon az ajtónak háttal.  A tea kilötykölődik,  sötét foltot hagy a világos szőnyegen.  Az öklök újra támadnak. Lepillantok a bögrére,  ide oda lötyög benne az ital.  Pár pillanatba beletelik,  hogy rájöjjek én remegek nem a szoba rázkódik.
Az ajtó hangos reccsenéssel adja meg magát, hallom ahogy a falnak vágódik majd vissza csapódik.  A könnyeim forró nyomot hagynak felhevült arcomon.  Cipőtalpak súrlódnak a szőnyegen és egy férfi tűnik fel két lépésnyire tőlem. Sötét bőre van, nagy kezében egy pisztolyt tart. Elnéz a konyha felé majd felém fordul.  Elkerekedik a szeme,  leereszti a karját.  Mögötte több alak tűnik fel. Férfiak és nők.  Mind pisztolyt tartanak a kezükben de mikor meglátnak leteszik.  A férfi akit először megpillantottam felemeli a karját és a már üres kezét tenyérrel felém fordítva óvatosan közelebb lép.  A nevemen szólít.
 - Nem akarjuk bántani!  Azért jöttünk,  mert bajban van.
Értetlenül nézek rá. Bajban vagyok?  Nem.  Én már nem vagyok bajban.  Haldoklom de ezt senki sem tudja.  Senki sem látja,  ők sem tudhatják.  Bajban vagyok?
Most az egyik nő lép előre. Szőke haja meglebben a mozdulattól,  ő is olyan óvatosan közelít,  mint az imént a férfi. Lágy dallamos hangja van. Békét sugároz.
 - Lisa, kérem nyugodjon meg!  Senki sem akarja bántani.  Mi csak segíteni akarunk!
 A köd kezd felszívódni, a gondolataim lassú csörgedezése gyors folyammá változik.  Leengedem a karom,  kezemben a fehér bögrével el lépek a faltól.  Végig nézek a társaságon és észre veszem,  hogy mindükön kék mellény van F. B. I felirattal.  Egy halk meghökkent O szalad ki a számon.  Belenézek a nő kék szemébe.  Egy hosszú pillanatig még nem mozdulok.  Aztán elernyed a testem és a bögre kicsúszik a kezemből.  A szoba csendjében nagyot puffan a szőnyegen de nem zavar.  Pislogok majd gyorsan felkapom az elejtett tárgyat és a fotel mellett elhelyezett dohanyzósztalhoz lépve leteszem.  Újra feléjük fordulok és kinyitom a szám de hang nem jön ki rajta.  A magas férfi a sötét bőrével elindul felém, a többiek utána de tőlem egy hosszabb lépésnyire megállnak.
 - Mint mondtuk,  azért jöttünk,  hogy segítsünk.  - szólal meg újra a kék szemű nő. - Én Prescott nyomozó vagyok ők pedig a társaim, Morgan nyomozó - itt afelé az ember felé int a kezével aki először belépett a lakasba, - és Dr Adam McEnny.
 A falak furcsa alakban mozdulnak meg, tompán zúgnak és reszketnek. Egy kéz nyúl felém de már nem érezhetem a melegét,  beszippant a sötétség. 

   ~ Túl sokáig időzöm a mosdóban. Megmosom az arcom, hideg vizet lötykölök a tarkómra, próbálom lehűteni felhevült böröm. A tükörbe nézve, elnyilt ajkakkal nézem hogyan keverednek a vízcseppekkel a könnyeim. Barna hajam szerteszét áll a fejemen, pár izzadságtól nedves tincs tapad az arccsontomra. 
Kemény öklök csapódnak a fehér faajtónak, ijedtemben összerezzenek és a fürdőszoba megtelik Gregori dühös hangjával.
-Azonnal gyere ki onnan! 
Cseng a fülem, a fejem kóvályog. A fehér pólom szegélyét megfogva óvatosan felhúzom az anyagot a jobb oldalamnál. A tükörben  jobban láthatom a nagy lilás, véres foltot a mellem alatt. A balommal óvatosan megérintem de a hirtelen fellángoló izzó fájdalomra összerándulok és elrántom a kezem. 
Óvatosan vissza eresztem az anyagot és megtámaszkodom a mosdókagyló szélén. Egész testemben remegek, vizes vagyok, izzadt és rettegek, de tudom, hogy ki kell mennem. Így a pamut törlközőért nyúlok, megtörlöm az arcom és a tarkóm, az ujjaimmal kifésülöm a hajam majd az ajtóhoz lépek. Reszkető kézzel elfordítom a kulcsot a zárban és résnyire nyitva az ajtót kipislogok a nappaliba.  
 A fehérre mázolt fa ajtó hatalmas erővel csapódik neki az arcomnak, reccsenést hallok és a fürdőszoba csempézett falai rohamosan közelednek felém.  A halántékomba éles fájdalom nyilal, a szemem elött fekete foltok kezdenek táncolni,  a fejem hangosan zúg.  Minden elsötétedik.  
 Arra eszmélek,  hogy iszonyatosan lüktet a fejem.  Nyögök fájdalmamban és kinyitom a szemem,  ezzel azonban nem megyek sokra,  a látásom olyan homályos mintha tejüvegen keresztül látnék mindent. Az alkalomra támaszkodva megpróbálom felhúzni magam, de az oldalamba olyan éles fájdalom nyilal, hogy rögtön vissza esem a hideg kőre. A gyomrom kavarog, lehunyom a szemem és az arcom a hideg padlóra szorítom, hátha ez segít rajtam egy kicsit. Hosszú percekig fekszem ott, a külvilágot teljesen kizárva az eszméletvesztés hajszálvékony peremén. Aztán meghalom a csipogást. Először nem tudom mire vélni de végül eszembe jut. Munkába kell mennem, nemsokára kezdődik a műszakom és a főnököm nem lesz túl boldog, ha elkések. Ahogyan Greg sem. Erre a gondolatra félelem önt el és elképzelem mit tenne velem, ha kirugnának. A fejemben lejátszódó képsorok hatására könny szökik a szemembe. Muszáj összeszednem magam. Nyögve, fájdalmas grimasszal az arcomon kinyújtom a karom és a mosdókagylóba kapaszkodva felhúzom magam. Az egész testem tiltakozik a mozdulatsor ellen, nem tudom megmondani mim fáj a legjobban. A másik karommal is megragadom a kagylót, magam alá húzom a lábam és felállok. Kezem lábam remeg, olyan érzés, mintha egy hurrikán megrágott és kiköpött volna. Nehezen felemeltem a fejem de attól amit tükörben látok majdem újra összeesem. Az arcom egészét megszáradt vér borítja, látszólag az orromból és a halántékomon végighúzódó csúnya sebből folyhat. A hajam egy része az arcomra és a homlokomra tapad ezért nem látom pontosan milyen mély a seb. Mély levegőt veszek aztán a elveszem a korallzöld kád szélén pihenő mosdószivacsot és a csap alatt langyos vízzel benedvesítem. Amikor előszőr ér az arcomhoz a szivacs felszisszenek. Borzasztóan fáj. Közelebb hajolok és észreveszem, hogy a megszárdt vér alatt nagy, lila foltok tarkítják az arccsontomat. 
 Hullámokban csap le rám a fájdalom és a rettegés. Mikor lesz vége? 


2017. április 27., csütörtök

Prológus


Maya Elizabeth Willer


Meglököm a kocsma nehéz faajtaját és kilépek a kellemes nyári estébe. A langyos szellő hosszú sötétbarna tincseimet kisöpri az arcomból, a falhoz lépve előhalászom a farmerem zsebéből a Marlborom. Kiveszek egy szálat, a dobozt vissza csúsztatom a zsebembe és meggyújtom a cigim. Ahogy körülnézek a sikátorban végigszalad a hátamon a hideg. Nem túl kellemes helyet választottam a dohányzásra. A falat össze vissze grafitizték, egy miliméter üres hely sincs már rajta, az utcalámpa megvilágítja a szeméttel tömött konténereket és az eldobált sörösüvegeket. A fülem mögé tűröm az egyik hullámos tincset és újra az ajkaim kzé veszem a mérgező szálat. Ahogy beleszívok, érzem a nyelvemen a füst ízét, keserű és mocskos. Pont, mint az életem az elmúlt két évben. Előszőr a baleset aztán Gregori. Néha azt hiszem teljesen elvesztem az eszem. Az emlékek túl élénken élnek bennem. 
 Kinyílik mellettem a kocsma ajtaja és ahogyan oda fordítom a fejem meglátom Őt. Fekete dzsekiben van, félhosszú, világosbarna haja és átkozottul gyönyörű kék szemei vannak. Úgy lép ki az estébe mintha tartana valamitől, merev testtartással néz körül a sötét sikátorban, amikor meglát megdermed. Csak néz rám a félhomályban, pillantása a kezemben tartott cigire esik aztán az ingemre. Kis félmosoly játszik az ajkán amikor pillantása találkozik az én hideg tekintetemmel.
-Helló.-köszön de éppen ebben a pillanatban húz el egy kocsi a sikátor elött így alig hallom. 
A füst végig égeti a torkom ahogyan kifújom a fogaimon keresztül. A tipikus hang amit a cigarettafüst távozása okoz a tüdőmből megtölti a hirtelen beállt csendet. Elfordítom a fejem és az utcalámpa fényénél köröző lepkéket figyelem, a fejem megtölti a béke és a zűrzavar bizar keveréke. 
Hallom ahogy mellém lép, dzsekije surlódását a falon ahogy ő is neki dől pont mellettem. Szinte érzem a teste melegét, a válla nekinyomódik az enyémnek. Autómatikusan arrébb rántom magam, a csikk kiesik az ujjaim közül, a karom a kemény kőfalnak csapódik, fájdalom nyilal a könyökhajlatomba és már most biztos vagyok benne, hogy holnapra egy újabb lila folttal gazdagodik a testem. 
-Ne haragudj!-mentegetőzik rögtön és felém nyúl de én hátrálok. 
-Nincs szükségem a segítségedre.-csattan keményen a hangom, látom ahogyan megfeszül miatta a teste. 
Védekezésre készen állok meg elötte, bár valahol mélyen tudom, hogy nincs erre szükségem mégis megvetem a lábam és ökölbe szorul a karom a két oldalamon. 
Leengedi a karját és lassan bólint felém -Rendben. 
Összezorítom remegő ajkaim és lassan kiengedem ökölbe szorult kezemet. Nagy levegőt veszek, megteszem az első lépést, majd a másodikat. Egy, kettő...
Elsétálok mellette és kinyitom a kocsmaajtót, de mielött belépek, rápillantok a szemem sarkából. Kék villanás ahogyan elkapja a tekintetét. Ő is engem nézett. 
Aztán belébek a dohányfüstös alkoholgőzbe és elveszek a zajban. 








 

First breath

Maya Elizabeth Willer   ,,Minden ember, aki úgy érzi, hogy az egyetlen mód, hogy hatalma legyen, az, hogy másokat bántson, szánalom...